III. PIKNIK A NEURODIVERZITÁS VILÁGNAPJÁN
2024-ben vettem részt először a rendezvényen, és a kiállításon is.
Idén a kiállításon kívül az Élő Könyvtár programban is részt vettem „Könyvként”, három, hozzám közelálló témával, úgyhogy aktív és sűrű nap volt, izgalmas és tartalmas beszélgetésekkel, és remek tematikus programokkal, kint, a Margit-szigeten.
Sokat gondolkoztam az elmúlt években, hogy vállaljam-e a milyenségemet (AuDHD), vagy tartsam titokban, mert ha elég erőfeszítést teszek (ezt hívják maszkolásnak), akkor „nem is látszik rajtam”, és nem kell magyarázkodnom, hogy nem, nem vagyok „esőember”, és mentegetőznöm sem, hogy ja, hát nem látszik rajtam, de attól még más az agyam, az érzékelésem, a képességprofilom, mint a többségnek. Ehhez hozzátartozik, hogy bizonyos dolgokban átlag felett tudok teljesíteni, más dolgokban átlag alatt, és amúgy ember vagyok, sok dologban teljesen átlagos. Dolgozok, gyerekeket nevelek, és igen, adózok is. Nem igaz, hogy az autisták nem szoktak ilyesmiket csinálni. Vannak, akik szoktak (többség), és vannak, akik nem képesek erre, ezért nem szoktak. Rendszerint róluk látsz képeket, olvasol híreket (főleg világnapon, meg oltásellenes kampányokban)…
Én például nem vagyok értelmileg sérült. Az autizmust nem kaptam el semmitől és senkitől, és nem nőttem ki. Nincs rá gyógyszer, valójában az általam preferált szemlélet szerint (neurodiverzitás) nem is betegség. Társulhatnak hozzá egyéb állapotok, és azok között viszont valóban sok betegség van. És sok fogyatékosság is. De az autizmus önmagában nem betegség, hanem egy másság, amivel ha megtanul bánni a környezet, majd a felnövő érintett, akkor együtt lehet élni. Illetve kell, mert nem volt, és nem is lesz választásom, ahogy a többieknek sem.
Azt hiszem ez sarkallt arra, hogy az arcomat és a nevemet adjam a milyenségemhez. Nincs választásom, ilyen vagyok, és kész. Ha ezt szégyellnem kell, ha emiatt hátrány ér (miközben gyereket nevelek, dolgozok és adót is fizetek, pedig elvileg a puszta létezésem is érték lenne, ahogy minden emberé az), az nem engem fog minősíteni, hanem az engem meg/elítélő embereket.
Ezekkel a gondolatokkal küldtem a kiállításra az idei munkámat, és írtam hozzá a szövegemet:
„Mind a két nő én vagyok a képen, két és fél év különbséggel. Gondoltam, írok valamit a trikójukra, vagy a fejük fölé, köré, akármi, hogy megmagyarázzam, hogy mi akar lenni ez a kép, de nem akaródzik rá semmi magyarázat. Két „én” egyik „előtte”, a másik meg „utána”.
A bal oldali volt a neurotipikus.
Én megpróbáltam, tényleg, de valahogy mindig látszott, hogy valami nem stimmel vele(m). Örökké volt egy elcseszettség érzésem, hogy valami nem jó bennem/velem/körülöttem, és bármit csinálok, az béna és hamis, pedig egyébként jó pár dologhoz értek, és lelkiismeretesen dolgozok mindenen, amit feladatomnak érzek. Valahogy mégsem volt kerek a sztorim. Nem volt rendes milyenségem. Olyan volt, mintha hiányokból állnék.
A jobb oldali olyan, amilyen.
A kettő között kaptam diagnózist, miután egy elég komoly kiégésbe csúsztam, és kértem a saját vizsgálatomat. Nekem megkönnyebbülés volt. Megszűnt a semmilyenségem, és létjogosultságot nyertek a megéléseim, az, ahogy a világot érzékelem, és ahogy érzek az engem érő ingerek hatására. Úgy tűnik, az más, mint ahogy a többség működik. Amíg ezt nem tudtam magamról, csak az örök belső bizonytalanság volt meg, amit semmi nem tudott jóvátenni, hiába raktam össze egy egész oké életet. A saját okéságom hiányzott belőle.
Tavaly szerepeltem először ezen a kiállításon, és még akkor raktam össze ezt a képet, de végül képtelen voltam beküldeni. Emlékeztem a kis becsületes, hosszú hajú, csupasz kezű önmagamra, „minden előtt”, de amikor a régi fotóm mellé beraktam amilyen azóta lettem, az mégis borzasztóan zavarba ejtő volt a számomra.
Eltettem a képet, de aztán többször elővettem az elmúlt évben. Muszáj volt néha ránéznem, és elcsodálkozni rajta. Nem tudom megmondani, mi más. Nincsenek meg a jó szavak, hogy mi változott, mitől igazabb, mitől jobb (akárki akármit mond) az, amilyen azóta lettem, de valahogy a képen mégis látszik. Szerintem.
Délután próbáltam még valami szöveget szerkeszteni rá, hogy… szóval próbáltam. Aztán egyszer csak megjelent mellettem a lányom, és rábökött a bal oldalira, hogy:
Az meg kicsoda?”
Olyan. Amilyen.
Az én extra „szkilljeim” egyike, hogy szeretem az embereket, szívesen vagyok velük (akkor is, ha túltelítődöm tőlük és egy idő után kikészítenek :)) jól tudok másokkal együtt dolgozni. Neurotipikusokkal is. Szeretem az együttgondolkodást, ötletelést és fejlődést, ami a tanári munkámmal jár (számomra is, nem csak a diákok számára), a kreativitás lehetőségét, amit az autonóm munkáim adnak, és a tudást és elmélyülést, amit a speciális érdeklődési területeim (SPIN/SI). Az autizmus tanulása/kutatása is egy ilyen érdeklődési területté vált számomra az utóbbi években. Szeretnék módszereket találni/fejleszteni/kidolgozni, amikkel fiatal felnőtteket (egyetemistákat) lehet segíteni, hogy hatékonyan tudjunk együtt dolgozni, tehetséges neurotipikus és neurodivergens emberek, mérsékelve a súrlódásokat és félreértéseket, és növelve az elfogadást és ezzel az elégedettséget és a produktivitást.
Ajánlom
Sok jó könyv van, valamint cikkek, videók, ismeretterjesztő anyagok. A teljesség igénye nélkül mutatok olyat, ami számomra éppen személyes kedvenc, de biztos frissítem majd, vagy cserélem, vagy bővítem a listát. Elindulni érdemes ezeken:
Neurodiverz Műhely ismeretterjesztő anyagai és képzései
Lizanka és Viktor youtube csatornája
hell? yeah…
