TALAJ ALATT

Csoportos kiállítás a Westwerk egyesülettel a 2025-ös Bloomsday kereti között

Talaj alatt

Végtelenül izgalmas cím és hívószó, hiszen minden a föld alatt van, ami nem a föld felett. Már az is agyi ősrobbanással ér föl, hogy csak pár dolgot próbáljunk felidézni, amivel ezt a gondolatot párhuzamba lehet állítani.

Legyen mondjuk a talajszint a bőrünk. Alatta az izmok, a csontok, a szerveink és valami megfoghatatlan „testnélküliség”, ami mindezt irányítja. Senki nem tudja pontosan, mi az, de biztosan ott van, és azt is elválasztja a bőrfelszín a külvilágtól.

Vagy legyen a történelem. Vagy akár csak egyetlen család története. A talajszint alatt rétegek – évek, generációk – egyre távolodva a jelen felszínétől és a bizonytalan jövő lehetőségeitől, amik egyszer szintén rétegként rakódnak a többi múlttá vált jövőre, amikor majd leülepszenek a ma még felszín felett (látszólag összevissza) kavargó részecskék.
Előre is lehet persze tippelni, hogy hogyan fog ez történni, de igazán akkor válik mindez egyértelmű, és átlátható történetté, amikor megpiszkáljuk a felszínt, aztán leásunk a mélybe, és megvizsgáljuk mindazt, amit ott találunk. A felszínen sokszor hiába elemezzük a viharokat, amik lerakják az új rétegeket. Néha a puszta túlélés a cél…

Végtelenül izgalmas!

A talaj rétegzettsége önmagában egy sok-sok információt rejtő, emellett nagyon dekoratív jelenség, néha láttam talajmintavevőt használat közben/után, és ha semmivel nem gondolom ezt párhuzamba, akkor is nagyon jól néz ki, és a puszta dekorativitása miatt is érdemes lenne (főleg egy tematikus) kiállításon bemutatni.

De most mindenféle
eszembe jut róla.

Eszembe jut a biopszia, amit akkor csináltak, amikor rákos voltam, és ami a talajmintavevő eszközökhöz hasonló eszközzel történik (csak az szerencsére sokkal-sokkal-sokkal kisebb, és főleg keskenyebb átmérőjű), és az is rendkívül érdekes és egyébként szintén (mikroszkóp alatt) dekoratív metszetét adja a valóságnak és a történeteknek, amik elszabadulnak az emberben.

Eszembe jut egy régebbi ötletem is, amihez még mindig ragaszkodok, miszerint az univerzum folyamatosan tágul odakint (ez a rész nyilván nem az én ötletem volt), de befelé, a „felszín alatt” a már fentebb említett „megfoghatatlan testnélküliség” ugyanúgy egy örökké táguló univerzum, amit a kintihez hasonló, nagyon is logikus és szigorú szabályok mentén szerveződő rendszer fog össze. Persze itt, a felszínbe kapaszkodva (mást ugye nem tehetünk) igazából egyik univerzumot se tudjuk soha teljesen átlátni, se a működését, se a terét tekintve. Van, aki messzebbre utazik benne, van, aki inkább a „földön jár”, akármelyik irányról van szó, de a létezésük vitathatatlan.

A befelé táguló világot említem ebben a munkámban. Csak említem, nem elemzem (akkor tettem volna rá dínó csontvázat is), és ismét elcsodálkozok, és merengő csodálkozásra buzdítok mindenkit – akinek van kedve és ideje megállni egy kicsit –, hogy milyen végtelen, lehetőségekkel és milyenségekkel, valamint befelé örökké táguló világgal rendelkezik (magunkat is beleértve) a pár éppen mellettünk álló ember, és ezen a bolygón van belőlük még nyolcmilliárd. Ilyenkor érthetetlennek tűnik, hogy az emberek miért háborúznak, vagy ütik meg egymást (miközben sokszor azt mondják, hogy szeretik, akit megütnek), vagy aláznak meg valakit szóban (miközben sokszor azt mondják, hogy szeretik, akit megaláznak), vagy mondják azt, hogy egy adott tulajdonság vagy meggyőződés miatt…

„jaj, te ilyen, meg olyan vallású vagy, meleg vagy (és itt még azért nagyon-nagyon sok satöbbi tud lenni ám), fogyatékos vagy (itt is nagyon-nagyon sok satöbbi tud lenni ám), így nézel ki, úgy nézel ki, sovány vagy, kövér vagy, mennyi az IQ-d, biztos túl okos vagy buta vagy, szóval sajnos VALAMILYEN vagy… ja, és amúgy melyik pártra szavazol, ember?!..„

szóval hogy képes bárki, bármi miatt azt mondani egy másik emberre, hogy kevesebb nála?

Nem kevesebb.
Nem több.
Nem ugyanolyan.
Egy univerzum befelé, örök tágulással, amiről se neki, se nekünk, se senkinek nem lesz soha fogalma, hogy pontosan merre és hogyan történik. De mind megfoghatatlan és végtelen.

Na jó, még eszembe jut a kertem is. Onnan indult az egész. Ahhoz kerestem Ulysses idézetet a Bloomsday kapcsán, de az jó lesz majd lezárásnak, mindjárt, mindjárt…

Imádom a kertünket, egész jó FELSZÍN már. Zöldséget nem tudok termeszteni, engem a fűszerek szeretnek, zsálya, oregánó, kakukkfűből szerintem már gyűjteménynek mondható, amim van… Ne kanyarodjak túl messzire.

A kertünk egy korrajz a rétegeivel, tekintve, hogy a kettővel előttünk itt lakó tulajdonosok (még a háború utáni generációból) minden szemetüket és a házból kitermelt sittet a kertbe ásták el.
Amikor rendezgettük a területet, tömegével kerültek elő nyolcvanas-kilencvenes évekből származó hulladékok (a nyolcvanas éveknél mélyebbre nem kellett ásnunk), és meglehetősen extrém tárgyak. A kedvenceim valamilyen középület, nagyjából 200 kilós lépcsői, illetve egy régi villanyoszlop teljes betontalapzata, ami inkább kétszer olyan súlyos lehetett. Az újrahasznosítás híve vagyok (közepes megszállottan, ezt meg úgy hívják, hogy „SI”) így a talált épületrészeket a mostani kertünkbe is beépítettük. A LÉNYEG, hogy a kiállításon szereplő talajcsavart is a kertünkből ástuk ki, ezért van olyan különös (szerintem kifejezetten dekoratív) állapotban.

„Ő” az origó, a SZÁNDÉK, ami a felszínt piszkálja. A felszín fölött fehér folt, hogy mi van a talaj fölött, arról ma nem szól a fáma. A csavar hegye a rétegek közé hatol, a néző eldönti, hogy ez fáj-e, vagy pont egy élvezetes dolog. A kép nem szeretne erről semmi egyértelműt mondani.

Ami fönt van, csillagokkal szórva, az nem az ég, és ami lent fehérlik, az nem a mélység.

Ez a csavar
a dologban.

***

A következő Ulysses részlet inspirált egy teljesen más munka létrehozására, ami helyett végül a kiállításon szereplő képet adtam be a meghívásra:

„Lehajolt, hogy megnézzen egy csenevész fodormentaágyást a fal mellett. Lugas kéne majd ide. Tűzbab. Virginiai repkény. Az egész helyet végig be kéne trágyázni, sovány talaj. Egy réteg kéntejet rá. Minden föld ilyen, ha nem trágyázzák. Moslék a konyhából. Vályogtalaj vagy mi, ha igaz. A csirkék a szomszéd kertben: az ürülékük kiváló minőségű fedőtrágya. A legeslegjobb persze a marháké, ha olyan olajpogácsával táplálják őket. Trágyatakaró. Sevró női kesztyűt ezzel a legjobb pucolni. Tisztít a piszok. A hamu is. Rendbe hozni az egész területet. Abba a sarokba borsót. Fejes salátát. Mindig volna friss zöldség”.

Végül a szöveg kiindulás maradt, és nem maga a kép lett, mint ahogy először terveztem. Arról csak egy videót mutatok, mert tetszett, ahogy készült. (Köszönöm, Enikő! :))

„Tisztít a piszok.”

Ez a gondolat tetszik. Mindenféle értelemben.

„Rendbe rakni
az egész területet.”

Ez a gondolat inspirál.
Vajon mi a rend, kinél van, és kinek ne lenne érdemes törekedni rá, hogy csináljon egyet az univerzumában – ha már birtokol egyet?