KIÁLLÍTÁS
2025. január 8. 17:00.
Berzsenyi Dániel Könyvtár, földszinti előadóterem
A kiállítást megnyitották: Dr. Bordács Andrea esztéta, az ELTE SEK VMT tanszékvezetője és Dr. Baráthné Molnár Mónika könyvtárigazgató
A kiállított képek a C könyv oldalaiból és oldalpárjaiból készült 297x297mm és 297x594mm nagyságú printek voltak.
A könyv végül 2025. április 1-jén készült el. Első nyilvános szereplése a 2025. április 16-án nyíló Szezon//RESS csoportos kiállítás lesz a Szombathelyi Képtárban, de máshol is várható a felbukkanása 2025-ben, más projektekben.
AMI VOLT.
Hálás vagyok a januári kiállítás létrejöttéért, a közönség érdeklődő és empatikus reakcióiért, a Savaria Forum és a Nyugat.hu cikkeiért, valamint a Szombathelyi Televízió interjújáért.
Szerettem volna valami szép és személyes összefoglalót írni, de azóta sem megy. Még mindig mélyen megérint, még most is szívesebben tartom a gondolataimat a fejemben róla, azóta dolgok is történtek, néha csodás, máskor rémisztő dolgok. Közben befejeztem a könyvet, de mivel a következő szöveg a kiállításra íródott, ezért nem gondoltam belerakni, viszont… Maradjon akkor EZ, itt, összefoglaló helyett:
„Tóth Viki vagyok, tervezőgrafikus, tanár, van, aki szerint művész is. Diplomáim ezekről vannak. Férjezett vagyok, és van két nagyon szép, és nagyon okos gyerekünk. Vannak gondolataim is, és egyre kevesebb gátlás terhel, hogy ezeket leírjam. Meglehetősen nagy a szellemi vadászterületem, és kanyargós ösvényeket járok be rajta.
Úgy készültem, hogy unalmas ember leszek, és unalmas életet élek, lehetőleg a szó jó értelmében (most már tudnék jó értelmet látni ebbe a szóba), de máshogy alakult.
Megértem a negyvenet. Tőlem ez teljesítmény.
Ráktúlélő vagyok.
2022. december 21.-én diagnosztizáltak rosszindulatú mellrákkal, ez nekem azóta is egy különösen mágikus dátum, amolyan új születésnap. Vonzódok az ilyen kis misztikus lehetőségekhez, napfordulók, szimmetrikus dátumok, kerek évfordulók, bármi, de egy téli napfordulóra ilyen programot tenni… Mindig is ironikusnak találtam. Azóta is remélem, hogy ha már ómen, akkor legalább jó: a legsötétebb nap ugyan az évben, de utána már hosszabbodnak a nappalok.
A betegség ideje alatt sokat dolgoztam egy régóta vágyott és nagyjából húsz éve halogatott projektemen: terveztem egy tarot kártyapaklit.
Ez is kis misztikus, első ránézésre. (Aki ismer, az tudja, hogy nyitott vagyok minden gondolatra, majd rendszerint ellenkezni kezdek, amikor felvetik, és alapvetően a tudomány és az állítólagos objektivitás felől közelítek, a világ megmagyarázhatatlan jelenségeihez. A véletlenben pedig nem hiszek. És kevesen ismernek.)
Nekem ez a kártya önismereti projekt volt, erősen pszichológiai alapokra helyezve. Olvastam róla, sok paklit megnéztem, azóta gyűjtöm is őket, de nekem nem csak tarot kártya.
Grafikailag ennek a kiállításnak az előzménye, ezért mesélek róla. Színeiben és motívumaiban (bár a mostani anyagban bevillan olykor a kék ég, az a kártyában viszont sosem szerepelt) és a szereplőkben hasonló. Én vagyok minden szituáció minden szereplője, szinte az összes mozdulatot megfotóztuk, ami a lapokon látható, vagy régi képeket használtam. Ez pedig azért fontos, mert így elég sok kép készült rólam a mozdulattanulmányok miatt, abban az időszakban.
Kopasz fejjel, betegen, a legtöbbször hiányos öltözékben, hogy tudjam használni a testem sziluettjét. Akkor elhasználtam ezeket a képeket a kártyatervezéshez, ami mentálisan segített átvészelni a betegség legnehezebb időszakát, most visszanézve viszont más érzéseket ébresztett bennem, úgyhogy egy részüket felhasználtam újra, most fotóként. Akkor egyfajta színház volt, beállított mozdulatokkal, most egy ablak arra az állapotra, amiről nem szoktak ennyi képet megosztani, pedig ha már elmegy a hajad, az el szokott aztán tartani egy darabig. Örülök, hogy nem tűnt el vizuális nyom nélkül ez az időszak.
Létezik, és nem csak az én életemen hagy mély nyomot. A rák nem egy ember betegsége és szenvedése. Családot érint, baráti társaságot, munkaközösséget, mindent érint, amiben az ember részt vesz. Mindannyiunk baja, csapatmunka, közös teher. Nagy teher, az egész közösségemnek, akikkel megosztom a mindennapjaimat.
A másik dolog, amit kitartóan csináltam a tarotkártya tervezés mellett, a naplózás. Brutális mennyiségű írás, a betegség időszaka alatt nagyjából 600 oldalnyi szöveg keletkezett, amiből nagyjából 300 oldalnyit ismer a pszichológusom, és úgy 40 oldalnyit vállalok a készülő albumban. Elég lesz az… Meglehetősen nagy energiák és erős szándék mozdult bennem ebben az időszakban, és ezt sem gondolom egyedi dolognak.
A „Házban” (a debreceni onkológiát hívtam így, ahol engem is kezeltek) sok embert ismertem meg, mert bár a betegségig eléggé elzárkózva éltem az utóbbi években, de itt rendszeresen kerültem abba a szituációba, hogy idegenek mellett ücsörögtem órákig, akár onkológián a sorban, akár kezelés közben. Van olyan infúzió, amit nagyjából fél nap (van, amit még több) alatt adnak be biztonsági okból, szóval sokat beszélgettem, és sok erős szándékot láttam, mind az életben maradásra, mind a meghalásra. Az én szándékom lapokra is kívánkozott, képekben és írásban is, ez talán az érdekesség. Az indulataim, amiket ebben az anyagban vállalok, nem tűntek a többiek között egyedinek, és kirívóan erősnek sem.
Nem beszélünk ezekről a dolgokról. Ezt sértőnek és rendkívül károsnak tartom. Iszonyatosan nehéz időszak ez egy embernek és a szeretteinek, és brutális plusz teher, ha ezt még tabusítják is a környezetben élők. Nyilván megvan ennek az oka, a mi kultúránkban nehéz mit kezdeni a halállal, már a lehetősége is iszonyatot vált ki, és egy rosszindulatú rákbetegség mindenképpen halállal való fenyegetés, ez tény. De nagyon sokat kivesz az emberből ha még titkolnia is kell. Még mindig ez a helyzet. Nincs rá rendes kutatásból rendes adatom, de a személyes tapasztalatom az volt, hogy a betegtársaim nagyjából negyede kifejezetten titkolta a betegségét, és elsöprő többsége nem titkolta ugyan, de „egészségesek” előtt nem beszélt róla. Egy néma, de elképesztően nagyszámú kisebbség vagyunk, akiknek viszont sok kisebbséggel ellentétben nemcsak a milyenségéről van szó, hanem egyenesen az életéről. A gyógyuláshoz pedig minden csepp erő kell, és a világ támogatása, amit elfogadással és empátiával adhattok meg a betegeknek. Ehhez viszont az kell, hogy ne kelljen szégyenkeznünk egy olyan dolog miatt, amiről nem tehetünk. Így alakult az életünk, az események láncolata vezetett idáig, és mindenféle ember van közöttünk, idősek és egyre több fiatal, sőt gyerek, jó és rossz emberek (ha hiszel a jóban és rosszban), mindenféle élethelyzetből, területről, hivatásból. A rák nem válogat. Amúgy meg mindenki meg fog halni egyszer, és a mostani pozíciómból rendkívül furcsának találom, hogy egy intelligenciára építő kultúrában ez rémületes ötlet.
Végtelen tisztelem mindenki felé, aki elfogadással és megnyugvással, ugyanakkor nem beletörődve fogadja el és éli a lehetőségeit. Ők a példaképeim. Vannak közöttük élő, és halott társak is. Nekik ajánlom ezt a munkámat.
A kiállítás címe „Fényőrlő”, ami zseniális. Sajnos ezt nem én találtam ki, hanem Weöres Sándortól kölcsönöztem, az ő „egyszavasai” között találtam.
A „Süt a nap” című naplóbejegyzésben szereplő angol szöveg egy dal részlete, Ayla Nereo „Hum” című dalából.
A munkáimat számsorokkal dátumozom, ezt évtizedek óta így csinálom, ezért tartottam meg írásban is. A kiállításmegnyitó napja például 250108, ezzel a logikával számozott rajzokat és írásokat tudsz tőlem bárhol is találni. Végül szerettem volna a tipográfiai részben experimentálisabb irányba menni, de képtelen voltam lemondani az olvashatóságról, és hogy minden kiválasztott szöveget felrakjak. Úgyhogy a munka folytatódik, még sok mondanivalóm van, bármeddig is élek végül.„
