Szerettem ezt a munkát. Kicsit bele is vesztem. Hadd meséljek.
Anya fészket rak
Jól beleástam magam a talaj tematikába. (:
Általában beérem két dimenzióval. Már csak ezért is izgalmas ötlet volt, hogy részt vegyek ezen a kiállításon.
Foglalkoztat a tér, foglalkoztat az „ember-környezet interakció”, és rengeteg ” antropogén hatásoknak kitett urbanizált talajjal” rendelkezem viszonylag kis területen: a saját kertemről egy regényt tudnék írni, lehet, hogy egyszer meg is teszem. A kertünk egy időkapszula, és még mindig nem vagyok benne biztos, hogy mindent kiástunk, amit meg lehetett itt tudni.
A legtöbb munkám abban volt, hogy melyik fonalat vegyem föl, és hogyan szálazzam szét, ami a gondolatiságot illeti. A kiírás, és az Ulysses-ből származó idevágó részletek konkrétak voltak ugyan, de így is nagy szabadságot adtak.
Maradtam hát a talaj felszínén.
Olyan művet akartam létrehozni, ami teljes egészében lebomló anyagokból készül, minden részével van valamilyen személyes kapcsolatom (a sztorik nekem nagyon fontosak), és ha vége a kiállításnak, akkor eltüntethetem. (Az is jó murinak ígérkezik.)
Legyen egy pont, egy góc, amibe beleteszem az időm, az erőm, és a zöld szemetet, amit a környezetemben találok, aztán ahogy összehordtam és egymásba fűztem ami az utamba akadt, úgy bomoljon le, és tűnjön el, csak az emléke maradjon, nyoma ne. Ez a gondolat számomra egyszerre fejezi ki a talajban zajló természetes folyamatokat, és azt az állapotot és pozíciót, ahol jelenleg tartok a saját életemben.
A felhasznált anyagok (füvek, ágak, virágok, gyökerek) eleinte a kertünkből kerültek a gömbbe, de aztán hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a méret, amiben gondolkozok kicsit több hozzávalót, és masszívabb vázat igényel. Hoztam hát ágakat a Szombathelyi Művészeti Szakgimnázium kertjében összehordott kupacból, ritkítottam borostyánt, szedret, és teli van fűszernövényekkel is, szóval közelről elég jó az illata.
Közben agyal
Sok idő volt összerakni.
Ez már az a rész egy munkában, ahol a kezem járjon, a koncepció kész, az agyam szabad, és sok-sok üres órája van, hogy arra kalandozzon, amerre csak akar. Perfekt.
Ezért segít bármilyen lelki/mentális probléma feldolgozásában egy alkotó folyamat, mert az időd és a kezed munkája le van kötve, de a gondolatok szabadon járnak. El is kezdtek áramolni, és nem volt kedvem akadályozni őket. Szellemi humusz. Minden felömlik tudatosságra, érzések zúgnak át rajtam, és ha elég időt kapnak, akkor mondatokká formálódnak. EZ az az idő, amit egy alkotás létrehozása biztosít, miután a koncepció megszületett, és a terv már kész.
Szükségem volt ezekre a mondatokra. Ez már személyes. A saját szellemi humuszom. Az alkotó folyamat során (ismét) igényemmé vált a személyiségem, életem rétegeibe ágyazódott legkülönfélébb szellemi hulladékok elrendezése, valamiféle belső táptalaj közé rétegzése, ami segít a már nem kívánatos „maradékok” lebontásában. Így a kiállítás tematikájával a legmarkánsabb és egyértelműen kimutatható párhuzamot az alkotás folyamatában látom.
Ez pedig azért volt számomra ebben a munkámban különösen hangsúlyos és egyértelműen tetten érhető, mert egy installáció létrehozásához sokkal több, nagyobb, és szokatlanabb mozdulatot kellett végrehajtanom a számítógépes munkákhoz képest, amik egyébként jellemzőek rám.
Ezt egyrészt nagyon élveztem (kint dolgoztam a kertben), másrészt a szokatlan szituáció és módszer szokatlan asszociációkat eredményezett gondolatban is. Illetve szokatlan bátorságot, hogy őszinte és alapos legyek magammal, ami az önreflexiót illeti.
A kiállítás megnyitón
Nem veszek részt. Ez volt az egyik dolog, ami bőven szolgáltatott gondolkodni valót az alkotófolyamat során.
A megnyitó időpontjában az ország másik végéről tartok majd éppen hazafelé, ahol addigra közlik velem, hogy az elmúlt másfél év kezelései után milyen eredménnyel zárul az elmúlt időszak, vajon a testemben talált góc, aminek a lebontásába beletettem az időmet és az erőmet, csak emlék marad-e, nyomok nélkül.
Amikor ezt írom (előző nap, utazás előtti éjszaka), a világ végén állok, ahol a fal adja a másikat. Viszont a feszültséget részben enyhíti, hogy egyes folyamatoknak volt tere és ideje lezajlani, valamiféle szellemi rétegezettségbe bomlani és simulni, ahol minden történés az életben (akár jó, akár rossz – ha érdemes egyáltalán minősíteni ezeket) „kiváltságos funkciók nélkül oldódik vissza a kozmikus sárba, amelyből kinőtt”…
