2024. 05. 30. – 06. 02.
Vágjak a közepébe. ITT és EZ történik, és ismét hálás vagyok a lehetőségért, hogy belecsöppenhettem egy kulturális történésbe, ráadásul egy számomra kedves csoporttal, egy izgalmas helyen.
A TAROT világ tovább él a mostani munkámban is: a színek, szimbólumok, síkidomok, sok szürke és a beton alap. Aki tavaly ismert, az idén is tudni fogja, hogy melyik képnek vagyok az elkövetője, és egy darabig még felismerhető leszek a lapokról, mert:
van egy csodálatos dobozom, teli „rontott” nyomatokkal, ami azt jelenti, hogy egy tavaly nyári szériában a remek minőségű, de rosszul vágott lapokat nem volt szívem kukába küldeni, mert bár kártyaként eladhatatlanok, de… valahogy kellettek, szóval átvettem és hazavittem őket.
Ezekből kollázsok, pop up könyvek, és fiktív tereknek berendezett apró dobozok készülnek, amiket rendszerint oltároknak hívok, mert az elsők kinyitva szárnyas oltárokra hasonlítottak. Már egy ideje népesítik a műhelyemet, ezek a félkész gondolatok.
A SZOBA viszont teljesen új, kifejezetten erre a kiállításra készült, és az első darab a sorozatból, ami (végre) kész is van. Egy friss élmény inspirálta, tulajdonképpen erről szeretnék mesélni, mert ismét van konkrét sztori az összedobált „hozzávalók” mögött.
EGYSZER VOLT, HOL NEM VOLT…
volt egyszer egy ultrarövid terápia.
Hobbimnak és a munkám részének tekintem, hogy különféle pszichológiai irányzatokba és terápiás módszerekbe ássam bele magam. A kedvenc emberkísérletem vagyok, és ahogy telnek az évek, egyre inkább az a benyomásom, hogy igen jó alany mindenféle mentális kalandozáshoz. Azt hiszem ezt „önismeretnek” szoktátok hívni, és nem tartom veszélytelen foglalatosságnak, de mindenképpen inspiráló. A képeim és az írásaim szinte teljes mértékben az e területen szerzett tapasztalatokból merítenek ihletet.
Szóval a szoba ötlete egy pár héttel ezelőtti ultarövid terápia után ragadt meg a fejemben, és végül egy onkopszichológiai ülésen kristályosodott ki, ami után szerettem volna emléket állítani neki. Mind a két alkalommal szobával kellett dolgoznom, bár a cél kicsit más volt.
Az elsőn a módszer egyik eleme, hogy egy adott ponton gyermekként képzeled el magad, beszélsz ehhez a gyermekhez (egyes szám második személyben) és még tárgyad is van, a valóságban, a kezedben, ami őt jelképezi. A gyakorlat végén pedig helyet készítesz ennek a képzelt gyermeknek, egy képzeletbeli szobát, ahol lakhat, a „szíved közelében”. Nos, nem kéne elárulnom, mert valószínűleg túl személyes, de ez az ötlet borzasztóan megrendített, és végül ez lett az ülésnek az a része, amin még napokkal később is gondolkoznom kellett, pedig elég felkészülten vágtam a terápiába, és jól kidolgozott és megrágott kérdéssel mentem.
A második alkalom egy beszélgetés volt a kedvenc pszichológusommal.
Az első kép, amit fölvetett, a múltbeli rossz emlékek, illetve nehézségek dobozba pakolása, és eltávolítása valamilyen módon az életemből. Általában szeretem a képeit, és hasonló módon válaszolok rájuk, de ez most nem tűnt jó megoldásnak.
A SZOBA arra a kérdésre reflektál, hogy vajon segít-e az életünk jobbá tételében, ha kidobjuk belőle a múlt és jelen nehézségeit. Vajon megszűnnek-e ettől? Vajon ha a valós házadból kidobod ami éppen fölösleges, akkor az megszűnik-e létezni ettől?
Azt válaszoltam neki, hogy nem akarok semmit kidobni, de nem akarom, hogy a nehéz dolgok a padlón legyenek szétdobálva, mert így folyton pofára kell esni bennük. Legyen szem előtt, ami van, de ne az utamban.
Gondolok itt például a rossz családi mintákra, érzelemszabályozási nehézségekre, rossz megküzdési stratégiákra, amik olyan mélyen ivódnak az életedbe, hogy még észrevenni is sok idő és munka. Ha foglalkozol önismerettel, és/vagy vannak (kicsi) gyerekeid, akkor ez valószínűleg ismerős probléma a számodra is.
***
A képen a két gyerek én vagyok. A tarot pakliban kelyhek hatos, ha érdekel, akkor van egy kis helye a lap szimbolikájának is, a valóságban pedig a piros inges „én” az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy művész leszek. Egy valós eseményen készült, valós fotóról idéztem fel. A másik gyerek a képen a maffiózó „én”. (: Ez is konkrét emlék. Ők ketten az „ÉN”, mert mindig is szerettem magam valamiféle kettősségként ábrázolni, illetve részek egészeként gondolni magamra és vizsgálni a milyenségeimet, de amióta a családállításba is belekóstoltam mint „pszichó peremterület”, azóta a privát ikersztorimat nem szívesen meséltem el senkinek, mert állításon mindenkinek lesz ilyenje. Nekem meg magamtól is volt, és szerintem mást jelent. A „milyenségemet” átitató, gyökerektől koronákig oda-visszaható kettősség. Örök osztottság. Örök nyugtalanság. Örök feszültség. Nem is gyakran fognak egy képen szerepelni.
A két piros sámli új szereplő a világomban, ami ugyan tág univerzum, de nem járok benne túl nagy csomaggal: a piros napszemcsi, a zsebóra, pipa (ezek a valóságban is a tárgyaim), illetve horgony és egy másik szék (más jelentéssel). Meg a bogarak a tetoválásaimról. Nem dolgozok sok motívummal, és oka van, ha új tárgyakat emelek be a kis „magánmitológiámba”.
Idén tavasszal az újrakezdéshez válasszak szereplőt, a két piros sámli remek lesz.
Választás, és lehetőségek, több irány, illetve a döntésekkel a megnyílók mellett a bezáruló utak, és életszakaszok problematikája.
A sors, amit a „piros ruhásnak” szántam megdőlni látszik, szóval meglátjuk, hogy mire megy majd a „maffiózó”. Mindkettejüket ugyanaz a csillag vezeti, a tér fiktív, de nagyon is létező, így a szobába dobott „hozzávalókkal” muszáj lesz kezdeni valamit.
Olvasmány
Eric Berne: Sorskönyv – Az emberi játszmák folytatása. Háttér kiadó, Budapest 2016.
Buda László: Mit üzen a lelked? Kulcslyuk kiadó, Budapest, 2016
Popper Péter: Belső utakon. Türelem Háza Bt. 1995.