Bloomsday 2026

Szikkadt sivatag elmémben kemény góccá fonódó száraz gallyak. Pár évtizede vidáman csapongó kis neuronok voltak. Sokszor elképzeltem.

A gallygömb amúgy már szerepelt. A 2024-es kiállításon, itt lenn, a Képtár kertjében. Akkor se voltam a megnyitón, akkor is rákszűrésre mentem, az ország másik végébe, mint most.

A gömböt a kiállítás után el akartam égetni, hogy milyen jó kis performansz lenne ez, le is videózom, mint azt, amikor letoltam a hajam (majdnem) kopaszra a kezelés után, aztán elteszem, és egyszer majd jó lesz valamire. Aztán mindenből félbehagyott, ide-oda eldugdosott, réseket kitöltő és újabb és újabb kupacokat alapozó félmegoldás lett,
nem-válasz, a csomó fel nem tett kérdésre, amik kissé…

szikkadttá tették a valamikor sziporkázva csapongó kis…

TÁVOL VALAMI HANG

Fókuszálj!
Fókuszálni kéne, hátha attól jobb lesz.

Valami élő dologba fordítani ezt a naaaagy, száraz, feldolgozhatatlan szarságot, ami most már évek óta foglalja itt a helyet. Úgy képzeltem, hogy majd elbomlik szépen, de nálam semmi nem bomlik el, úgy látszik, hanem csak úgy van, az út mellé, vagy néha az útba letéve, és ha valaki mégis a kertembe téved, akkor pislog, hogy hát ez meg mi.

Aztán inkább hazamegy.

Fókuszálj!

Körbeérek, és a kiindulópontnál várakozok. Az a benyomásom, hogy nem értem sehová.

Fókuszálj!!

A szikkadt sivatag elmémben valami derengő délibáb. Csak ilyen hülyeségek jutnak eszembe, biztos mert most valami értelmeset szeretnék írni.

Fókuszálj már!!!

Oázist akarok, képzelek hát magamnak egyet.
Fókuszálok végre, és a száraz ágak utat találnak valami forrásfélébe, ami körül szép lassan friss és élő, zöld tömeg sarjad, hűs kis levelekkel. Ilyesmire vágyok. Új színek, formák meg frissesség és végre árnyék ebben a mindent szétégető és szárító forró déli fényben.

A forrás fölé hajolok.

Tessék.

Visszavadulás.

Önmagamság.

Ez lesz. Hamarosan…