Hónap: 2024 április

Erről lesz szó:

„A Szombathelyi Képtár Pop Up kiállítást szervez a Derkovits 130 kiállításhoz kapcsolódóan. A kiállítás központi témája Derkovits Gyula Halas csendélete.
Értelmezd újra, alkosd meg saját halas kompozíciódat!
A beérkező művekre nem vonatkozik műfaji megkötés. Lehet grafika, festmény, média- vagy iparművészeti alkotás, szobor, fotó egyaránt.
KIÁLLÍTÁS
Megnyitó: 2024. május 16. 17 óra
Helyszín: Szombathelyi Képtár aula
A kiállítás látogatható: 2024. május 17-26.”

Amikor ezt írom

Még zajlik a jelentkezés a pályázatra, így nem is biztos, hogy szerepelek a kiállításon. A képen viszont szerepel egy QR kód, ami erre a bejegyzésre mutat, és része a koncepciónak. Kezdjek akkor ezzel.
Az eredeti képen is szerepel egy feliratos üvegedény, így a saját verziómra került saját szöveg, és az ide mutató QR kód. Sokat írok, ezek általában privát naplóbejegyzések, de az írás a (grafikai) munkáimnak is szerves része, ami egy személyes emlékből (is) táplálkozik: egyszer (messze, régen) részt vettem egy tárlatvezetésen, ahol az én munkám is szerepelt, és a tárlatvezető minden művész munkájánál elmondta a gondolatait (spekulációit), hogy az adott mű készítője mit gondolhatott, és milyen ember (lehet). Nem mondtam meg, hogy szerepelek, nagyon kíváncsi voltam, hogy mit gondolok, és milyen ember vagyok. Megtudtam. Azóta szeretek írni is.

A parafrázisom méretét és kompozícióját tekintve megegyezik az eredeti képpel, előbbinek utánanéztem, utóbbit átrajzoltam digitálisan, majd berendeztem a saját vacsorajelenetemet, a számomra fontos „kiegészítőkkel”. Szeretem a részleteket. Számomra most is ezek a fontosak.

Részletek.

HAL – viccnek indult, a Derkovits-féle hal farkát összerakni egy magamról készült régebbi vektoros képpel, de a sellő végül mégis maradt. A kép címe „TERÍTÉKEN” lett volna, de a „KÜSZKÖDŐ” sajnos sokkal jobb. (Azért sajnos, mert ez nem az én ötletem volt.) Csupa szóvicc: a küsz egy hal, a köd az köd, és „ő”, akiről itt szó van.
Derkovits korában formabontó volt egy szegényes halvacsorát csendéletként ábrázolni, ezzel a néző látóterébe emelni a munkás tömeg mindennapi problémáit, életkörülményeit, ma pedig egyre inkább tendenciának látom a lelki/mentális küzdelmek felvállalását és ábrázolását a legkülönfélébb médiumokon keresztül. Szimpatikus trend. Minden probléma megoldáshoz vezető első lépcsője, hogy felszínre kerül. Szóval a terítéken kucorgó, partra vetett sellő marad, ha nézed, akkor lehet, hogy poén, ha olvasol is, akkor viszont célom volt vele.

NAPSZEMÜVEG – Az álarc, a felvett szerepek, a „maszkolás” problematikája minden munkámban, ahol felbukkan. Mindig ugyanaz a piros szemüveg, ami egyébként valóságos tárgyam, ha összefutunk a városban, akkor erről fel fogsz ismerni, mert a fényérzékenységem miatt télen-nyáron viselem. A képeken pedig egyrészt személyes, másrészt olyan tárgy is, ami jellegéből és üzenetéből adódóan mintegy elválaszt a valóságtól. Vagy másokat a saját valóságomtól, vagy olykor magamat, ez több szemszögből vizsgálható, összetett probléma. Jelen van. A legtöbbünknél megoldatlanságként gondolok rá.

ÓRA – az eredeti kép óráját cseréltem le, az időpont fontos, és zsebórát is hordok szinte mindig. Ez a tárgy engem jelképez, és az előző projektemből emeltem át.

A SZÍNEK szintén a legutóbbi grafikai sorozatomra utalnak, ahol ugyanezeket a színeket (és részben ezeket a motívumokat) használtam, ami meghatározta a tavalyi évemet, és bár a régebbi (TAROT 38,5) projektemet (grafikai szempontból legalábbis) lezártam, de a színeket, motívumokat és a beton alapot más munkáimban is használom idén is. Például itt.

CSILLAGOK a tányéron – Ez egy konkrét kép sziluettje. Legyen rejtvény. Aki megfejti mi ez, az írja meg nekem a tvikdesign[kukac]gmail[pont]com e-mail címre, és aki el is találja, azt meghívom egy sörre vagy egy kávéra. Az ajánlat visszavonásig érvényes. (;

Április közepén Miskolcon jártunk a II. Rákóczi Ferenc Könyvtárban.
Szeretem a könyvtárakat, nem ez volt az utolsó kiállítás, amit ilyen helyen rendezek.

Csend, nyugalom, elképesztő kedvesség, és a régi könyvek illata. Belépek, és miután köszöntünk és bemutatkoztunk, rögtön kávéval kínálnak, én meg megmondom, hogy ilyesmit ritkán utasítok vissza, és mire kicsomagolom az anyagot, addigra már hozzák is.
Jó hely. (:

Minden lassú, és jó hangulatú. Odakint eláll az eső, megnyitóig még egy óra, elmegyünk ebédelni, hosszú volt az út Szombathelyről.

Mire visszaérünk, már megérkezett a társaság nagy része, aki a közönség lesz ma, és Anna (Fodorné Vincze Anna, klinikai szakpszichológus, Simonton edukációs-csoport tréner), akivel a megnyitó keretei közt beszélgetek majd a betegségről, gyógyulásról, és a tapasztalatokról, amiket a lelki tényezők szerepéről szereztem az elmúlt évben.

A közepébe.

Új képeket is hoztam az előző kiállítás anyagához képest, de most a beszélgetést vártam legjobban. Szerettem volna megosztani másokkal is, hogy mennyire fontos a gyógyulásban (vagy bármilyen cél elérésében) a hangulat, a hozzáállás, és hogy mekkorát lendíthet előre egy látszólag nem túl fényes helyzeten is, ha az ember talál motivációt.

Ugyanakkor ez nem mindig sikerül. (És ez még a vérképen is látszik.) Amikor mellrákom volt, ez volt az egyik legelképesztőbb tapasztalásom, hogy a mentális állapot alakulása kicsi időeltolódással lekövethető az orvosi eredményeimen is. Egy idő után direkt figyeltem. Izgalmas „kísérlet” volt, számomra tanulságos eredménnyel.

Muszáj hinnem a lélek létezésében. Tényleg ki tudja rúgni alólam a testem, és egy súlyos betegségnél ez különösen fontos tényező.

Bizalom.

A másik elképesztő tapasztalás. Nekem legalábbis.

Az a bizalom kell, és az a szeretet, ami saját (a másik emberét úgysem ismered/érzed), és igazi, végtelenül naiv, feltétel nélküli dolog. Ilyeneket azelőtt nem „raktam senkibe”, mert valóban kiszolgáltatottá teszi az embert. Ezt is a rák alatt próbáltam ki, ha már „úgyis mindegy” volt. Nem mindegy. Gyógyhatású, szintén látható fizikai vonzattal.

Anna az egyik kedvenc beszélgetőpartnerem, jól kérdez, jól irányít, észreveszem, hogy irányít, de sosem érzem tolakodónak. Elmondom, amit akarok. Végtelenül hálás vagyok, hogy elmondhattam.

Ami a videón nem szerepel, hogy a megnyitó beszélgetés után még két és fél órát maradtunk szinte mindannyian, és rengeteget beszélgettünk. Pedig idegenekkel ritkán szoktam hosszan.
„Klubtagok” vagyunk, sorstársak. De nem csak ez köt össze. Éreztem a nyitottságot és az elfogadást, így könnyebb ilyenkor hasonló pozícióba helyezkedni. És már kész is a „működés” közöttünk. Nincs meg akárkivel, de ha találsz valakit, akiben megbízol, és akivel szívesen töltöd az idődet, akivel őszinte tudsz és mersz lenni, annak tényleg pozitív hatásai vannak az egészségre is. A mai is egy ilyen élmény volt. Mentális oázis egy egyébként nehéz tavaszban, amikor túl a kártyán, túl a betegségen, ideje lezárni egy szakaszt az életben, és valami újba kezdeni.

Szóval a fehér tigris létezik, az egérút is létezik, és teljesen jelen idejű. A projektek folytatódnak, az élet megy tovább.

Köszönet.

Annának, hogy megszervezte ezt a kiállítást, és beszélgethettem vele, Dávidné Szekeres Szilviának és a könyvtár dolgozóinak a kedves vendéglátásért, Máténak, hogy elvitt és támogatott a jelenlétével is, és a csoporttagoknak, sorstársaknak, és érdeklődőknek, akik eljöttek.

A beszélgetésünk elérhető ITT.

Izgalmas tél és tavasz volt (néha túlságosan is), és régóta tervezem megmutatni ennek a kiállításnak a képeit, és írni a hangulatról és benyomásimról. Nagyon jól éreztem magam, nagyon hálás vagyok, hogy ilyen sokan eljöttetek, és igyekszem mielőbb pótolni a (jó rég) elmaradt összefoglalót!